Manapság egyre többen mondhatják, mondhatjuk magunkról ezt, mégis lehet e kijelentés mögött eltérő tartalom. Egészen más egy kiscsoportos oktatás és egy kooperatív tanulócsoport.

Mi, akik még a hagyományos, kompetitív (versenyszellemű) módszerekkel tanultunk valószínűleg mindnyájan részt vettünk kiscsoportos oktatásban.  Olyan is előfordult, hogy tanulópárokban, vagy kisebb (4-5 fős) tanulócsoportokban végeztünk el egy-egy kijelölt feladatot.  Általában a tanáraink által kijelölt társsal, vagy társakkal együtt igyekeztünk elsajátítani az adott anyagot, megoldani a feladatot. Később gimnáziumi, főiskolai, egyetemi éveink alatt már az is megeshetett, hogy mi magunk választottuk ki a lehetőségekből a „kiselőadások” témáját, netán a társat, társakat is, akikkel majd együtt dolgozhattunk. Függött ez az iskolától ahová jártunk, és az adott pedagógustól, aki éppen tanított minket.

Ezek az esetek azonban – bár valószínűleg mindannyiunkban kellemes emlékeket ébresztenek – nem voltak általánosan jellemzőek a tanórákra. Hatékonyságukat tekintve pedig messze elmaradtak a napjainkban egyre elterjedőbb kollaboratív tanulástól.

Lássuk hát akkor, mit is takar ez a mágikus kifejezés? Mi benne az a plusz, amit a mi korosztályunk nélkülözni volt kénytelen?

Tömören talán így fogalmazhatnánk: a kompetencia alapú oktatáshoz igazodó újszerű tanulási-tanítási módszer. Ma is és a jövőben még inkább a tudást alkalmazni képes, folyamatosan megújuló, önmagát fejleszteni tudó munkaképes emberekre van szüksége a társadalomnak. Így az oktatásnak értelemszerűen ilyenné kell (kellene) „varázsolni” a diákokat.  Ha változik a cél, nagy az esélye annak, hogy változnia kell a módszernek is.

A kooperatív szemlélet magát a tanulási folyamatot közös produkciónak, a tanulókat pedig önmagukért felelős személyeknek tekinti.  No akkor most emlékezzünk csak egy kicsit! Éreztük mi azt diákként, hogy bennünk bíznak, akár felügyelet és kontroll nélkül hagynak egy komoly feladattal….?  Amit elvégeztünk az a mi, és kizárólag a mi saját eredményünk volt akár pozitív akár negatív elbírálás alá esett. Még a tanulócsoporton belül is legtöbbször értékelték egyéni teljesítményünket.

Meglepve olvastam egy közelmúltbéli felmérés eredményét, hogy az iskolákban elhangzó szavak 80%-a a tanároktól származik. Vajon kell-e még az akadémikus tudás mítoszát erősíteni, a tanító, a tanár mindentudó és mindenható voltát bizonygatni?  Ha az oktatásból olyan fiatalok kerülnek ki, akik nem rendelkeznek azon szociális készségekkel melyek segítik őket a team munkában, ha saját családjukban, közösségeikben nem tudnak együttműködni, akkor hogyan fognak megfelelni  az újonnan felmerülő igényeknek?

A kooperatív technikák alkalmazása lehetővé teszi számukra, hogy részesei lehessenek– olykor akár keserves munka árán – önmaguk kiteljesítésének, a jó munkakapcsolat kiépítésének, a tolerancia gyakorlásának. Megtanuljanak jól és hatékonyan kommunikálni, a felmerülő konfliktusokat eredményesen kezelni.  Akkor most újra emlékezzünk…Visszatekintve saját múltunkra: ha mindezeket annak idején mi is megtanulhattuk volna, hány kudarcot kerülhettünk volna el, mennyivel nagyobb önbizalommal indultunk volna munkanélküliként az állásinterjúkra és minőségében milyen más életet élhettünk volna akár családunkon belül is.

A választás lehetősége természetesen adott, ám ha tőlem kérdeznék én bizonyára a kollaboratív tanulás mellet döntenék:)